Az élet és a lányka

A lányka türelmesen várt

A körmeit tisztogatta és várt
Puffadt selyembe öltözve
Mint egy infánsnô Vélazqueztôl
Ereje és gyengesége teljes tudatában

Ha az emberhez az élet jön el
Az nem véletlen, szépnek kell lenni
Egy ilyen látogatásnak mindig célja van
Találkozott ô már a halállal is
Tudja, hogyan mennek ezek a dolgok

Elég egy elszabadult ránc a szoknyán
Egy húsig repedt köröm
Vagy túlzottan reménykedô tekintet
Máris faképnél hagyják az embert újabb ezer évig
És megint dekkolhat itt élet és halál között
Ezen a hülye széken ülve

Az ördög és a lányka

Pont egy templomban fogok
Találkozni az ördöggel?
Nem gondoltam volna
S hogy a bordáim a tüdômbe mélyednek
A rettegéstôl
Azt hittem, túl vagyok már
Az efféle félelmeken
Erre tessék, még a tekintetem is odaragad
Ehhez a slampos ördöghöz
Mert papucsot hord
A patkója is csak legenda
Fekete emberbokája van
Repedt ráncokkal
És tövisegyenes szôrökkel
Mindehhez egy lehetetlen papucs
Meg valami hálóköntös
Kész röhej
Mégis milyen torokszorítóan ijesztô
Az a kard a kezében
Mint egy szarukard, olyan karomforma az egész
És pont szemmagasságban tartja
Mint én a füstölôt
De az ördög nem szorítja annyira
Mert tudja, hogy nem ez élete függ tôle
Hanem valakinek a halála
Na nem
Nem adom magam ilyen könnyen
Kardot kerítek én is
Vajon füsttel le lehet szúrni valakit?
Mindenesetre egy próbát megér
Csak ez a csoszogás múlna el a szívem
Tájékáról végre

Fakín

A fa, amelyre a hegedista felakasztotta magát
Pirkadatkor énekel

Hangja úgy csorog, mint a félig alvadt vér
Minden cseppjében megreked a fájdalom

Tegnapelôtt harkályok lepték el a fa ágait
És gyökérig gyalulták testét

A fa, amelyre a hegedista felakasztotta magát
Pirkadatkor énekel

Hangja úgy folyik, mint a könny
Mely ráncokat húz maga után az arcon

Tegnap vakondok gyûltek a fa gyökereire
És nedvekig szaggatták testét

A fa, amelyre a hegedista felakasztotta magát
Pirkadatkor csak azért is énekel

A táncoló halott

Ha két karom kitárom
És ég-föld ereje zakatol át testemen
Olyan vagyok, mint egy csokor istennyila

Ilyenkor semmi nem számít

Az sem, hogy gyenge vagyok
Elfúj minden kiáltás
És néha fennakadok a drótkerítésen
Mint pillangó a tû végén

Az sem, hogy a hangom halkabb
Mint a szelek beszéde
Akik most hallgatnak
És meghúzódnak a sarkokban

Az sem, hogy a járásom olyan vékony
Mint a kötéltáncosé
Aki unja a mutatványt
És már szívesen lelépne a magasból
A porond porába

Ne gyere

Csigabiga, ne gyere ki
Az ôzek pofájában
Farkasfog nô
A farkasok pedig agancsot növesztenek
Amire felszúrnak mindenkit
Mint apuka villájára a mákos nudlit

Csigabiga, ne gyere ki
Az emberek puszta kézzel
Darabolják fel a másikat
Körmükkel
És úgy törik szét a gerinceket
Mint anyuka a roppanós virslit

Csigabiga, ne gyere ki
Ég minden idekint
Bíbor ropog az erdô méhében
És a házak gerendáit
Úgy szippantja be a tûz
Mint kisgyermek zsíros szája a spagettit

Csigabiga, hadd bújjak be a házadba

Tükröm-tükröd

Tükrömbe merészkedtél
És ezt soha nem bocsátom meg
Már csak ez a kis terület maradt
Meg nekem a falból
Teljesen elemészti a fehér
Ami hidd el, rosszabb
Mint a fekete

Tengerszem

Láttam a tengert, és azt hiszem
Ô is látott engem
Nagy tengerszemét rám
Emelte, rám rakta minden súlyát
Hogy ott rogyjak össze
A parton homokká maszatolva a kavicsokat
És milyen tág volt a pupillája
Mint egy nagy fekete cet
Aki éjjel-nappal énekel
Nem is énekel
Hanem zokog
Könnyeiben döglött halrajok kavarognak
Mint amikor a sirályok felhôjébe belekap a szél
A cet pedig sziláival
Sebet fúr a tenger testébe
Melybôl csak víz csorog ki vérként
Mégis egyre sápadtabb a kékje

Éreztem, hogy a tengerrel valami nincs rendben
És ha azt kérném tôle, öljön meg
Nem tétovázna
Vagy kérdezne vissza feleslegesen

A sétáló halott

Azóta van ez
Hogy egyszer a feketének nyitottam ajtót
Nagy táskája volt
És olyan kalapja, aminek karimája
Pont a nyakiütôér magasságában
Vágja el a levegôt

Nem véletlen hát, hogy
Szememben sokkal több a bizonytalanság
Amennyi egy farkas tekintetében van
Mikor az ôzgida harapja el a torkát

Meg néha a szívverésem is kihagy
Ilyenkor testemben tisztán hallani az erek kopogását

De én már ebbe is beletörôdtem

Csak az zavar
Hogy a koldus riadtan eliszkol elôlem
Ha az utcán sétálok
A kutyák pedig nyüszítve húzódnak odébb
És még a farkukat is elfelejtik behúzni

Az ôrültek negyede – Joshua Bellt hallgatva

Elmentem abba a városrészbe
Ahol a tébolyultak élnek
És rajzanak a házak között
Mint egy elszabadult darázsfelhô

Mióta megrepedtek a lakatok
A zártosztály ajtaján
Azóta keringenek itt

De az ôrültek elbújtak elôlem

Mígnem egyszer meghallottam a hegedûszót
Ami nyakamra tekeredett, mint a hurok

A sarkon álló hegedista
Átlagos utcai zenésznek tûnt
Talán csak a haja
Terjedt szét ködként
És a szeme
Egy csupasz fehér golyó volt
A szembogara elrepült róla valahova
A városon túlra
Ahol a felhôknek nem állják útját a tetôk
Könyökével pedig úgy verdesett
Mint, akit kényszerzubbonyba feszítettek

Angyaltojás

A törött szárnyú angyal most
Az utcán kóvályog pár fillért koldulva
Egy vonatjegyért, mely hazaviszi
Oda, ahol üres fészke van

Tojásai egy hajnalon kivetették magukat belôle
És ô ott maradt véres ágyékkal
Ezért tépkedte ki a tollakat a kotláshoz?

Párja is elhagyta, éneke szerinte
Nem sebzi meg a felhôket
Vagy fúrja ki a napot mögülük
Pedig évek óta élnek sötétségben

Az angyal mégis vissza akar menni fészkéhez
Hogy beleszôhesse ezt az ágat

Hátunkon az éjszaka

Menetelünk a hajnal felé
Visszük az árnyunk
Hátunkra kötözve az éjszaka
Ki gondolta volna, hogy
Nehezebb, mint egy szakadék

Lépéseink csörömpölnek

Menetelünk a hajnal felé
Tudjuk, hogy nem lesz reggel
De hajnal még lehet
Legalábbis ezzel biztatjuk magunkat

Egyikünk felkiált
Nyílvesszô hangja belénk fúródik
Jobb lenne visszafordulni, mondja
De visszafelé is csak menetelnénk
Ugyanez a vándorlás
Ugyanez a csoportos reménytelenség
Akkor már inkább a hajnal, válaszoljuk

Lépéseink egyre puhábbak

Menetelünk a hajnal felé
Már harapni lehet a sötétet
És az életünk is fogytán

Odüsszeuszom

A rekedt hangú szirén
Már régóta nem énekel
Igaz néha dúdol a liftben
Az is morgásnak hangzik inkább
A legtöbben elhúzódnak mellôle
Még ha nincs is hova
Mert olyan kevés a hely

Utoljára Odüsszeusznak dalolt
Neki viszont úgy
Hogy a sziklák összerogytak
Gömbölyû kavicsokká pattantak szét
A tenger pedig összesûrûsödött
Annyira, hogy a vízen lehetett volna járni
Ha bárkinek eszébe jutott volna ilyesmi
Abban a nagy felfordulásban

Azóta ôt keresi a hajósok tekintetében
Akiében nem leli
Annak kikaparja a szemét a körmével
Amirôl a manikûrösök igen
Elismerôen szoktak nyilatkozni
Kemény szaru, még ölni is lehetne vele
Mondják, de nem tudják, mit beszélnek

Egy teljesen átlagos fénykép

Most képzeld azt, hogy Te is ezen a tengerparton fekszel
Heversz, vagy nem is tudom, fél könyöködre dôlve
Nyúlsz el, mint a régi rómaiak, akik biztos sokat
Kísérleteztek, mire rájöttek a fetrengés legkényelmesebb módjára
A lábad ujjai közé pedig becsiklandozta
Magát a homok, ez a porhanyós és omlós homok
Annyira puha, hogy már azon
Gondolkodsz, talán nem is homok
És itt a kezed egy pillanatra
Megáll a levegôben
Kimerevedik az újságlapozás ívre feszült mozdulata
Mert eszedbe jut, hogy ennyire lágy
Érintése csak a hamunak van
És lehet, hogy az egész tengerpart
Nem más, mint egy nagy félsziget hamuból
Ahol a világnak egy kisebb darabkája
Kiégett
De a kutyasétáltatókat, szörfözôket, focizó kisfiúkat
És az igazán eltökélt napozókat
Mint amilyen Te is vagy
Ez egyáltalán nem zavarja
Talán csak a dinnyeárus
Nem mer soha lenézni a lába elé

A suttogó halott

Tüdejében a rózsák még ma is nyílnak
Pedig egy ideje friss levegôt sem kapnak
Nem beszélve a napfényrôl

Mintha az egész teste egy elvadult kert lenne
Melyben szabadon téblábolhat
Növény és állat

Tegnap varjakat láttak hajában
Szétszóródott emlékeket csipegettek

Nem maradt hát semmi az élet melegébôl

Délután pedig egy hal ficánkolt fogai közt
Küzdelmesen feltornázta magát a garaton
Majd uszonyával kitúrt
Egy nyelv alá ragadt mondatot

Hát ezért hitte mindenki azt
Hogy a halott megszólalt
És pár szót suttogott

Galambujj – Márton László meséje alapján

Állítólag volt már ilyen
Hogy egy állat hozzánôtt egy emberhez
Egyszer egy béka ragadt valakinek az arcához
Mondjuk, azt leoperálták
Most ez a galamb ennek a férfinek az ujjához
Épp a moziból jött ki
Ahol a sötétség megnyugtatta
Itt meg ez a napsütés
Mart, mint a lúg
Fel is kellett vennie a kalapját
Aminek akkora karimája volt
Beterítette az egész teret
Az összes gyereket, madarat
Sörös dobozt, cigarettacsikket
A kiköpött rágógumikat is
A macskakövek fekete himlôit
Biztos ez tetszett meg ennek a galambnak
Ez a mindent befogadó karima
Vagy a pattogatott kukorica
Ezt nem lehet eldönteni
Amikor nyújtotta a kezét
Azonnal rárepült
Utána már rázhatta
Csavargathatta, téphette
A galamb zavart mosollyal nézett ugyan
De ottmaradt
Eggyé vált a kezével

Aztán a férfi úgy érezte, különös dolgokra képes
Hirtelen mintha tudott volna
Franciául, németül, latinul, héberül
Svédül, japánul, még kínaiul is
Pedig az nagyon nehéz
Szóval elkezdett nyelveken beszélni
Mesélt valami istenrôl is
De arra már nem figyelt senki
Mert olyan jól mulattak

A ló álmai

Nem tudni, miért harapta ki az istállómester szívét
Nyerítésében nincs semmi, ami rémálmaira utal

Lépéseiben is ugyanaz az érthetetlen bizalom
Mintha az élet egy ínycsiklandozó mezô lenne
Ahová az emberek illata nem ér el
Ahol a szél végre zászlót lobbant a sörénybôl

Talán csak a szôre örvénylik másképpen
Amikor reggel végigsimítjuk
S a pupillája néha úgy éget
Mint a felpattanó zsarátnok

A tündérkirály

A tündérkirály csak hümmög
Közben belülrôl harapdálja a lelkét
És nem akar megszületni az elhatározás
Hiába könyörög neki az egész nép
Még a gyermekek meg a nôk is
Iderepültek hozzá messze földrôl
Fáradt szárnyukat most csendben
Pihentetik a hátukon
Mindenki elgyötört
Mégis mindenki hisz abban
Hogy a tündérkirály felveszi végre
Heted-hétországra fénylô koronáját
És megküzd a sötétséggel
Ami hajnalban megtámadta a birodalmat

A tündérkirálynô nem rimánkodik
Csak elkezd számolni visszafele, 5, 4, 3, 2
Már az egynél tart, és kegyetlenül folytatja
Az ujjak behajtogatását
És a tündérkirály csak ül
Mohos, erdei szoborként, amire ráfröccsen a nap
A nép már kristálykönnyeket hullat
Mint sok gömbölyû borospohár, olyanokat
Szinte hallják a sötétség gyôzelmi trombitáit
De a király most hirtelen megmozdítja a kezét
Hogy lassan, nagyon lassan
Mindenre elszánt rémülettel
A fejére tegye a világosságot